E-mail

Nem olyan régen jött egy e-mail, ami a lovakkal volt kapcsolatos. Elég szomorú, de tanulságos is. Megmutatja, hogy az ember hogy tud szeretni egy lovat, és mit meg nem tenne érte... De jöjjön a levél!

"Szia(sztok)!

Szeretnék elmesélni egy nem mindennapi történetet, remélem mások majd tudnak tanulni az én hibámból.

Szóval minden úgy kezdődött, hogy kiskoromtól kezdve klönös vonzalmat éreztem a lovak iránt. Ez teljesen normális, sok más ember is érez, illetve érzett hasonlókat. 8 éves koromban a szüleim megengedték, hogy lovaglóleckéket vegyek. Nagyon szépen haladtam, elég tehetségesnek bizonyúltam. Amikor úgy éreztem, hogy eljött az idő, akkor átnyergeltem a díjugratásra, és kicsivel később saját lovat is kaptam, akinek a neve Lidérc lett. Persze nevét nem a természetének köszönhetően kapta, de olyan gyönyörű, fekete színe volt, hogy az éjszakában alig lehetett látni, és kísérteties volt, amikor a sötétben fészkelődni kezdett, így hát lidérc lett.

Lassan díjugratóversenyekre jártunk. Néha sikeresen szerepeltünk, néha meg kicsit gyengék és fáradtak voltunk, de ez természetes. A mi kapcsolatunk, Lidércé és az enyém felért egy csodás álommal.

Aztán történt a baj. Megjelentek a fiúk az életembe, köztük álmaim hercege. Lidércet pedig kezdtem fokozatosan elhanyagolni. Jobban kezdtek érdekelni az olyan dolgok, mint a kamaszokat általában, mint a randik, a plázázások a barátnőimmel, a mozik, és egyéb hasonló dolgok.

Lidércet is meglátogattam, de nem olyan gyakran, mint szoktam. A vele töltött időben sem mindig rá, hanem sokszor a fiúkra koncentráltam. Lidérc ezt érezte. nem csoda hát, hogy én nem vettem észre, hogy kedvencem hangulata egyre rosszabb lett.

Aztán egy nap felhívott a lovász, hogy nem stimmel valami a lovammal. Szörnyen izzad, lefeküdt, és valószínüleg láza is van. Természetesen azonnal odarohantam. Csak remélni tudtam, hogy a ló nem a kólikában szenved, ami egy szörnyű betegség. Az állatorvost is rögtön kihívtuk, aki megvizsgálta a lovat, és megállapított, hogy daganatos. Szörnyen kínozta az én drága Lidércemet a fájdalom. Az állatorvos azt javasolta, hogy altassuk el a lovat.

Apámtól kértem tanácsot, miután elmeséltem neki az egész történetet. Ő azt mondta, hogy Lidércnek jobb lenne, ha az elaltatás mellet döntenék, de a vgső szót mégis nekem kellett kimondanom. Megfogadtam apám tanácsát, és azt mondtam: Altassa el!. A könnyeim persze végig folytak, megállás nélkül. Az elaltatás során a ló mellé térdeltem, és fejét az ölembe tettem. Szörnyű volt látni, ahogy szemei lassan lecsukódnak, és... és nincsen már Lidérc.

Jól tudom, nem azért lett rákos a ló, mert én elhanyagoltam, de ha annyit foglalkozok vele mint régen, talán előbbészreveszem a dolgot, és még lehet rajta segíteni. Ráadásul a barátommal a trténtek után egy hónappal szakítottunk, úgyhogy egyáltalán nem érte meg!!!! Lidérc halála után egy hétig olyan állapotban voltam, hogy nem mentem suliba, és két hónapig folyamatosan pszichológushoz jártam!

Most van egy másik lovam, akit Meteornak hívnak. Van pasim is, de meteort már nem hanyagolom el. Tökéletesen be tudom osztani a napokat! A délelőttöm az iskoláé, a délutánom a tanulásé és a lovamé, az estém pedig a pasimé! Így tökéletes az összhang!

ANONYMUS 17"